| Valamikor, amikor az
üknagyanyám nagyanyja is kislány volt még, a Tarna patak mentén virágzott egy
kis falucska: Sirok. Ebben a faluban élt egy se nem gazdag, se nem szegény ember a családjával, aki Vajszívű Janónak hívtak. Három szép szál fiú, s három gyönyörűséges leány cseperedett fel már mellette. A neve meg bizony ráillett a mi emberünkre, mert olyan jóságos volt az mindenkivel, mint a saját gyermekeivel. Ha vándor tévedt errefelé, jó szívvel fogadta házába, marasztalta, és meg is vendégelte. Váratlanul nehéz idők jártak a falura. Egy félelmetes óriás költözött a siroki vár alatt húzódó háromágú alagútba. A déli harangzúgásra csillapítani kellett éhségét, mert különben szörnyű haragjában mindig széttaposott egy-egy házat. Vajszívű minden vagyonából élelmet vett, csakhogy Sirok népe ne válljon földönfutóvá. Ekkor azt mondja a legkisebb fia: - Egyet se búsoljon, édesapán, majd minden földi jóban! - Ó, édes fiam - szólt az öreg -, ne is gondolj efféle dolgokra! Az óriás száz deli vitéznél is erősebb! - Nem addig van az, apám, ha addig élek is, elbánok vele! Nem nézhetem tétlenül, hogy elpusztítja a falut. Hitte is meg nem is ezt a beszédet az öreg, de hát a fiú addig mondta, hogy így meg úgy, míg végül is kötélnek állt, s így szólt nagy szomorúan. - Hát jól van, édes fiam, próbálj szerencsét!  A legény a régi temető mellől indult a várhoz vezető dűlőúton. A szántót elhagyva a Vár-hegy lábánál nem engedett a meredek gyepszőnyeg csábításának. Óvatosságból a lankásabb, de bozótosabb utat választotta, s így ért egy sűrű bokorerdőbe. Minden kihalt volt, mert az óriás leheletétől megfagyott az élet. Ahogy maga előtt széthúzta az ágakat, s hirtelen felsötétlett előtte egy félelmetes meredek sziklafal. - Itt lakik ez a szörnyeteg! - gondolta dobogó szívvel, és óvatosan folytatta útját, nehogy idő előtt észrevegye. Hamarosan a szél és vízvájta ún. Törökasztalhoz ért, ahol megpihent, hogy erőt gyűjtsön a nagy találkozáshoz. Innen már látszott az alsó vár hatalmas bejárata. Hirtelen keserves jajveszékelésre lett figyelmes. A hang irányába indulva látja, hogy egy vasketrecben egy kopott bundájú, szomorú szemű, sánta róka bucsálódik. Több se kellett Gyurkának, egy nagy kővel leverte a lakatot, és kiszabadította a szegény párát. Csodák csodájára megszólalt a róka! - No, te fiú, jó tett helyébe jót várj! Amiért megszabadítottál a szörnyű rabságból, hálából megmondom neked, hogyan győzheted le az óriást, aki engem ide bezárt. Mondd ki a nevét visszafelé, s ő holtan hever a földön! - Hogy hívják hát? - kérdezte reménykedve a fiú. - Erőspaprikának - válaszolt a vörösbundájú. - Megköszönte szépen a legény, amikor egyszer csak megdöndült a föld, s az óriás förtelmes haraggal elordította magát: - Emberszagot érzek! Bujj elő, te egyszálbelű! A fiú bátran előállt. - Te emberfajzat, mit keresel az én birtokomon? - Ez itt mind a falué, te semmirekelő! - védte igazát a legény. - Még hogy a falué, mind az enyém, én vagyok az úr ezen a vidéken! Ha - ha - ha! - Csak voltál! - szólt bátran a fiú. S tele torokból elkiáltotta magát: - Akirpapsőre! Alighogy kimondta, elsötétült az ég, kettéhasadt a föld, és elnyelte a jajveszékelő óriást. Abban a minutumban az elhervadt virágok újra illatoztak, a vár bástyáit színes tollú énekesmadarak lepték el. Az erdő szelíd állatai újra bemerészkedtek a várkúthoz, hogy ott oltsák szomjukat. Még a nap is melegebben sütött, mint néhány perccel ezelőtt, s halljatok csudát: a rókából pedig gyönyörűséges királykisasszony lett. A fiú boldogan tért haza szüleihez, s szertekürtölték a faluban, hogy s mint pusztult el a gonosz ellenségük. Mindenki boldog volt. A legkisebb fiú pedig elvette feleségül a rókából lett királyányt. Volt nagy lakodalom, heje-huja, vígasság! Még a kutyák is bort ittak, s Vajszívű vidáman járta a kállai kettőst. Aki nem hiszi, látogasson el Sirokba, és keresse fel az üknagyanyám nagyanyját, majd az elmondja neki úgy, ahogy volt. |