Doskó Örzsi, a terpesi postás másnaponta hajtatott át az egyes fogattal a  siroki vasútállomásra, hogy elhozza onnan a faluba címzett küldeményeket. Azon  a november eleji napon, 1944-ben a Deák Ferenc utca 30. szám alá is érkezett  egy tábori levelezőlap. Horuczi András honvéd, a VII. l. g. v. pót osztály 1.  a. üteg katonája keltezte a pár sort október 31-én az ipolysági Horthy Miklós  Laktanyából. "Arról értesítelek, hogy szerencsésen ideérkeztünk. Hála Istennek,  nincs semmi bajom. Mondd meg Mariskának, hogy jó legyen, mert ha hazamegyek,  nem viszek neki semmit... Sokszor csókollak benneteket teljes tisztelettel:  András."
A második világháború poklában féltő szeretettel emlegetett Mariska, Madarász  Mihályné remegő kézzel forgatja a hosszú évtizedek óta őrzött, megsárgult  postai lapot, amelyen az idő teltével mind halványabbá váltak a kék tintával  rótt sorok.
- Ez volt az utolsó biztos életjel róla - mondja könnyes szemmel.
Hatéves volt abban az esztendőben, amikor a magas, gesztenyebarna hajú, dolgos  kezű családfenntartót a miskolci tüzérekhez szólította a könyörtelen behívó.  Amennyit az akkori felnőttek beszélgetéséből kihámozott, nem sok jót jelentett:  súlyos veszteségekkel járó harcok a Felvidéken, majd a hír, hogy édesapja orosz  fogságba esett. A reményt, hogy él, a később hazatért falubeli, Izsó József  táplálta a családban. A betegen szabadult férfi azt mondta akkor, hogy látta  András barátját az omszki lágerban, de beszélni nem tudott vele. Majd csak  elengedik őt is, emlegette vigasztalón. Jóslata nem vált be, mert nemhogy hazatért volna, de még a nyomára sem  bukkantak. Pedig kerestette a család a speciális szolgálattal is, ahonnan két  éve érkezett a szűkszavú válasz: "Tájékoztatom önt, hogy a Magyar Vöröskereszt  hadifogoly-nyilvántartásában - mely a Független Államok Közösségének Központi  Levéltárából származik - Horuczi András (született: Terpes, 1915. évben) neve a  megadott adatokkal nem szerepel..."
- Nem tudjuk, hogy hol fekszik - sóhajtja Mariska. - Amikor édesanyám 1988-ban  meghalt, mindkettőjüket rávésettem a táblára. Rákerült az a dátum is, hogy  1944. Nekem akkortól nem volt apám. Az újtemetőben lévő kövön a megszokottól eltérő felirat olvasható: "Édesapánk  nem itt nyugszik, a háború hőse lett, de emlékét itt őrizzük jó anyánk sírja  felett."
Kőbe vésett fájdalom...
*
Ennek a ma mindössze 236 lelkes falunak a közepén létezett egy öreg,  elhanyagolt temető is. Sok-sok generációval ezelőtt temetkeztek ide a  helybeliek, aztán az aprócska terület egyszer csak megtelt, új sírkertet  nyitottak hát, a régi pedig lassan az enyészeté lett. Az elárvult fejfák   elkorhadtak, a kőkeresztek megdőltek, ezért úgy öt esztendeje a  képviselő-testület tagjai - az egyház illetékeseinek egyetértésével - úgy  döntöttek, hogy átköltöztetik az őseik emlékét őrző maradványokat.
- Kegyeleti parkot hoztunk létre itt - mutat körbe Sály István polgármester.
A rozsdásodó leveleket ringató szél már az őszt idézi, ennek ellenére  napfürdőzik a táj. A gyep zöldjéből barnás padok, kőből készült virágtartók  emelkednek ki, nyírfák, tuják, fenyőcsemeték díszlenek, kavics roppan a lábunk  alatt, amint a talapzaton álló hősi emlékmű felé lépdelünk. Szemmagasságban  márványtábla simul az obeliszk falába, Kisvarga Tibor siroki kőfaragó mester  véste bele a tíz nevet.
- Hárman az első, heten pedig a második világégés áldozatai - simítja végig a  betűket Sály István. - Ki elesett, ki eltűnt a háború éveiben.
A szelíd dombok hajlatában megbúvó falu nem feledi halottait. Azokat meg külön  is számon tartják, akik nem a szülőföldben nyugszanak. A mostani öregek, mint  az 1913-as születésű Huszár Bálint, vagy az egy esztendővel fiatalabb Vitéz  Margit, valamint a jelenleg is képviselő Antal József kutatta fel emlékezetében  az öldöklő háborúk áldozatait. Hogy márványba véssék a nevüket, s hogy az  utánunk következő korosztályok se feledjék el őket.
- Itt volt a falu apraja-nagyja, amikor a millennium jegyében avattuk és  felszenteltük az emlékművet - pergeti a televízió képernyőjén a kegyeletes  esemény videofelvételét a polgármester.
Azon a forró nyári napon, augusztus 19-én a település új zászlaját is  meglengették a megjelentek előtt. A piros-sárga-zöld mező közepén látható az  egri Bartók Sándor művésztanár által tervezett címer, amelyet a régi korok  ihlettek. Azok az évszázadok, amelyek elsuhantak a kis falu fölött, melynek a  nevét egy 1409-ből fellelt oklevél jegyzi először. Akkor még Trebesként írták,  fél évszázaddal később Therpes néven említik. A község a történelem számos  nehéz időszakát átvészelte, csupán lakóit tizedelte meg időnként egy-egy nagy  vihara.
- A század elején zajló világháború még csak néhány áldozatot követelt, a  második már többet. Előbb Isonzónál és Galíciában, utóbb a Don-kanyarban és az  orosz hadszíntéren. Nagy árat fizettünk... - mondta akkor ünnepi beszédében a  polgármester, majd fejet hajtott. Vele együtt mindahányan, akik emlékezni  jöttek, s Kovács Győző plébánossal együtt imádkozni szeretteik lelki üdvéért.
Azóta nincs nap, hogy ne lenne friss virág a tetején kőkeresztet tartó obeliszk  talapzatánál.
*
Ott, ahol a megemlékezés idején felsorakoztak a helyi hagyományőrzők is. Közülük ketten különösen nehéz perceket éltek át, amikor felhangzott az ének:"A Szentháromság nevében,
nyugodjatok békében.
Akiknek édes hazánkért,
folyt ki a piros vére.
Kik messze távolban,
idegen országban,
nyugszanak közös sírban."

Munkaszolgálatosként elhurcolt édesapjára, Horuczi Mihályra gondolt eközben  Varga Gáborné, aki most is könnyek között idézi egykori emlékeit.
- Csendőrök jöttek érte '44 novemberében - törölgeti szeme alját. - A következő  tavasszal kaptuk a szomorú hírt, hogy egy német tábori kórházban meghalt. Szakadozott értesítés kerül elő a féltve őrzött papírok közül. A gyűjtőszázad  parancsnokságán kelt az irat, miszerint 1945. február 8-tól  feldnephirilis-kezelés alatt állt, de nem tudták meggyógyítani. Folba János  lelkész vezérőrnagy, az rk. tábori püspökség vezetője azt írta a családnak,  hogy hozzátartozójuk "Deutsch-Altenburg község hősi temetőjében nyugszik, a 10.  sorban lévő II. sírban."
- Édesanyámmal és a bátyámmal 1978-ban átmentünk Ausztriába, most Brucknak  nevezik azt a települést, ahol apámat eltemették. De sehol nem leltük a sírját,  talán azért - amint azt az ottaniaktól megtudtuk -, mert azokban a háborús  napokban rettenetes bombatámadás érte a települést, így a kórházat és a temetőt  is. Épületet, embert, állatot, mindent nyomtalanul elpusztított - Gizella  asszony ölébe ejti két kezét, ujjai között morzsolgatja a régi-régi levelet.
Hosszú hallgatás után töri meg újra a csendet. - Megnyugvást hozott nekünk ez  az emlékmű - mondja csendesen -, mert úgy érezzük, bárhol is van a sírhelyük a  világban, szeretteink most hazataláltak...

Szilvás István
*

A világégés áldozatai
I.
Huszár Péter
Horuczi István
Kurtalik György

II.
Borotvai István
Horuczi Mihály
Horuczi András
Kökény Ferenc
Králik Bálint
Ratkai Károly
Tarnai Sándor